Mint azt a történelembõl is tudhatjuk, többek között Charles Dickens regényeiben is olvashatjuk, a viktóriánus Angliában sok volt az éhezõ szegényember, akik rákényszerültek az orvvadászatra. Ezért a cselekedetükért azonban lebukás esetén kötél általi halál volt a büntetés, s hogy ezt elkerüljék a tetten ért vadorzók, gyakran meggyilkolták az erdõ vadõrét. A vadõröknek olyan különleges kutyákra volt szükségük, mint például a mastiff, amely kiegyensúlyozott, bátor és erõs.
Számukra az ideális kutya, az eredetileg "éjjeli vadõrkutyának" nevezett bullmastiff, amelyet meglehetõsen határozott elképzeléssel és céllal tenyésztettek ki.
Szükség volt azokra az egyedülálló tulajdonságokra, hogy csendben fogadja az ellenséget, csak parancsra támadjon, leteríti és fogva tartja a támadót, betolakodót, de soha nem sebesíti meg, nem marcangolja szét ellenfelét.
Akkoriban kedvelt volt a csíkozott szín, jól rejtõzködõ hatása miatt, bár manapság a legkedveltebb színek közé a vörös, erõs fekete maszkkal, tartozik. Az éjjeli õrjáratokon ezek a kutyák kiváló szimatukkal megérezték, hogy idegen jár az erdei birtokon, akit csöndben nyomonkövettek és kíméletlenül földredöntöttek.
1860-tól 1924-ig, amikor is 1924-ben a BKC hivatalosan elismerte a bullmastiffot, a tenyésztõk a tökéletes vadorzó-elhárító kutya létrehozásán fáradoztak. 1924-ben 191 bullmastiffot regisztráltak. Az ekkoriban egyik leghíresebb tenyésztõ Mr.S.E. MOSELEY, aki elsõ alapító elnöke volt a NEMZETI BULLMASTIFF RENDÕRKUTYA KLUBNAK, amelyet 1925-ben alapítottak.
Mr.S.E. MOSELEY a bullmastiff tenyészetérõl a következõket mondja.
"Hogy azt a kutyafajtát tenyésszem ki, amely dominánsan egyesíti az általam nagyra értékelt mastiff és angol bulldog fajtát, a következõ terv szerint dolgoztam.
Egy 60% mastiff és 40% buldog származású kutyát volt célom kitenyészteni. Pároztattam mastiff szukát, bulldog kannal, így 50-50%-os arányt értem el. Ebbõl a tenyészetbõl egy szukát fedeztettem egy mastiff kannal, melynek kölykei 75%-ban mastiffok lettek, 25%-ban buldogok. Ezeket a kutyákat fedeztetve egy 50-50%-os keresztezésbõl adódik egy 62,5% mastiff és 35,5% buldog. Ebbõl a keresztezésbõl származó szukát fedeztettem egy 50-50%-os kannal, majd ezek kölykeibõl egy szukát fedeztettem egy 50-50%-os kannal, majd ezek kölykeibõl egy szukát fedeztettem egy 62,5%-os mastiff, 37,5%-os buldog kannal.
Ezen módon létrejött a 60%-os mastiff és a 40%-os buldog: ez a bullmastiff."
Minden alomból csak a legerõsebb, legegészségesebb, szívós, jó idegzetû kölyök kerülhetett be a tenyésztésbe és élete elsõ négy hónapjában kényeztették, babusgatták, majd egyéb kutyák és háziállatok közt is nevelték, hogy kellõképpen hozzászokjon jelenlétükhöz, de távolságot is tartson velük szemben. Erre azért volt szükség, hogy késõbb se vonják el a figyelmét más állatok.
Ezután kapott a kutya egy komolyabb kiképzést, kb. olyat, mint a "tengerészgyalogosok". Megtanult a falakon, árkokon, akadályokon átugrani, átúszni a folyókon és nem félni a puskaropogástól. Nyolc hónapos korában szájkosárral fölszerelve embert kellett megtalálnia a terepen. S minthogy az ember botütésekkel fogadta, a kezdetben gyanútlan újonc, gyorsan megtanulta, hogy bár szájkosárban harapni nem tud, de le kell döntenie az ellenfelét, ha nem akarja, hogy õt üssék le a földre. Ezt a gyakorlatot jó párszor megismételték, úgy hogy a kutya egyre nagyobb ütéseket kapott, így aztán természetesen maga is egyre keményebb támadóvá vált, persze ezeket a feladatokat csak parancsra vitte véghez.
1901-ben a következõ történetet lehetett olvasni egy korai bullmastiffról: "A Thorneywood kennel tulajdonosa Mr. BURTON egy kutyabemutatóra (nem versenyeztetés céljából) egy "éjjeli vadõrkutyát" hozott és egy fontot ígért annak, aki el tud menekülni az õ kutyája elõl. Az egyik nézõ, aki tapasztalt kutyatartó volt, az összegyûlt publikum nagy mulatságára, jelentkezett is. Jókora elõnyt kapott, azután utánaeresztették a kutyát. Az eb pillanatok alatt utolérte és egy ugrással ledöntötte a lábáról a menekülõt. Emberünk vitézül küzdött, de újra és újra ledöntötték valahányszor megpróbált lábra állni, s végül a kutya leszorítva tartotta a földön, míg a gazda oda nem ért és ki nem szabadította. Az illetõ háromszor kísérelte meg a dolgot, de egyszer sem sikerült, nem volt képes elmenekülni a hatalmas ebállat elõl."
A második világháborúban a bullmastiff használati kutyaként is szolgált az angol hadseregben. A háborús ínség és bombázások során igencsak lecsappant a bullmastiffok száma. Összesen 7 példányt tartottak nyilván Angliában, a háború után.
1947-ben Brit Kolumbiából 2 szép kölyköt hoztak az állomány felfrissítése érdekében, így 1950-ben, már 50 egyedet jegyezhetett a Brit Kennel Klub.
A bullmastiffról nem igazán mondható el, hogy különösebb népszerûségnek örvendene Angliában, mint más országokban. A fajtának mindenhol megvannak a maga fanatikus hívei.
Napjainkban, az anyaországában évente 400-500 kölyköt nevelnek. Sok aktív, de az angol viszonyokhoz képest relative kis számú kennel van. Nagyon kevés az a tenyészet, ahol úgynevezett tömegtenyésztés van. Általában egy kennelben 2-3 szuka van és a tenyésztés egy egészséges alapokon nyugvó folyamat. Ez is azt bizonyítja, hogy Angliában a tenyészkutyák színvonala kiegyenlítettnek tûnik. Hiszen a bullmastiff egy ép, erõs csontozatú, meglepõen jó mozgású, szilárd karakterû, egységes megjelenésû kutya.
Hazánkban is igen népszerû ez a csodálatos fajta, megfelelhet minden kutyaszeretõ, kedvelõ ember és család számára. Hiszen kiváló kísérõ, de ugyanakkor önzetlenül szeretõ, hûséges társra lelhet mindenki a bullmastiffban. Talán az egyetlen olyan õrzõ-védõ fajta, amely egy igazi, nagy, szelíd családi kutya, mérhetetlen türelmével viseli a gyermekek nyüstölését, játékát. Akár egész napot képes gazdája lába mellett eltölteni, de mindezek mellett biztonsággal bízható rá szeretteink, értékeink és vagyonunk õrzése, hiszen már puszta látványa is elegendõ a rablók-betörõk elriasztásához.
|